Minden reggel libabőrös hiányérzet tör rám, mikor megfogom a gőzölgő teával töltött bögre fülét. Gondoltam, csak annyi a baj, hogy kettő helyett egy édesítőt rakok bele véletlen egy ideje, mert a memória meg én, mert a megszokások meg én, nos, köszönőviszonyban sem vagyunk egymással. Másnap a csempére festett őzike fölé raktam egy cetlit, hogy “Igyad már két édesítővel a teát”, mert tudtam, hogy akkor oda fogok nézni, ugyanis minden indulásom előtt tudnom kell, hogy Bambi állandó, nem megy sehová sem, nem úgy, mint te.
Aztán rájöttem, hogy ez volt a kulcsszó: Te.
Nem azért, mert te vagy a megoldása minden keresztrejtvényemnek és a matek feladat 1-1 műveletének, hogy nélküled semmi vagyok, mert a nulla is valami, hanem azért, mert a tenyered formája hiányzik a bögrémről.
Reméltem, ha elég ideig nézem, majd újra ott leszel és homlokpuszival köszöntöd a fejemben szerelmes dalokat csiripelő rigókat, de nem jöttél, és a madaraim is elköltöztek, mert miért maradjanak, ha te nem, mert miért énekeljenek, ha nincs miért.
Azt hiszem új bögrét kellene vennem.
Vagy három bogyóval inni a citromfű teát, hogy édesebb legyen, mint a hangod, mikor azt mondtad, szeretsz.
